Először én is csak úgy beleugrottam.Peerszeee,mit nekem ez az egész,hát tök buli lesz,nálunk egy fia probléma sem lesz,de ha meg mégis,nagylány vagyok,megoldok bármit.
Nos,gondolkodás nélkül,hülyén beleugrottam,bevallom.És mint ahogy az lenni szokott a hülye döntéseknél,hát,nagyon nem úgy alakult,mint ahogy én ezt elképzeltem.
Az eleje nagyon őőő...izgalmas volt.Az az újszerű érzés,az,hogy megváltozik az egész napod,hogy függsz valakitől...Ez marha jól hangzik,de ugyanakkor néha nagyon nehéz béklyóként is tud lógni az ember nyakán.A folyamatos kötöttség,a megfelelni akarás a saját-,és az elvárások a másik részről.Szörnyen nehéz.Az ember egyszer csak azt veszi észre,hogy belefáradt az egészbe.Egyszer csak semmi mást nem akar,csak visszakapni a régi kis életét.Ahol a maga ura volt,azt csinált amit és úgy,ahogy akarta.Sokan ilyenkor nem is csinálják tovább,feladják és hagyják az egészet elúszni.Hiba?Nem hiba?Ezt senki nem döntheti el.De talán jobb is,hogy vége annak,amit ilyen hamar feladnak.
Mert ha az ember megpróbálja túlélni az elfásult időszakot,megadja magának és a másiknak is a lehetőséget arra,hogy beletanuljon ebbe a helyzetbe,na,akkor élheti át az új csodát,ennek az egész együttélési mizériának a lényegét.Amikor tényleg a másikért cselekszel,önzetlenül és ezt is kapod vissza.Amikor a te és ő-ből,két külön személyből MI lesz.Ez az,amit nem fednek a szavak,akik nem élték/élik át,azok nem tudhatják teljesen,miről pötyög itt most ez a hülye.Bízom benne,hogy megtudják majd.
És hogy miért is írok én ide ilyeneket?
Mert immáron 4 éve élünk szimbiózisban ezzel a hülyével.
Szeretlek,Nyunyez! <3
