A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált, és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú, és azt is, hogy segítenem kell neki.
Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem.
Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis balesetet, ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A gondozóknak itt rengeteg dolguk van és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk.
Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el őt nagyon. Én már csak előre tudok nézni, és nagyon szeretnék valakit szeretni, valakinek sokat jelenteni.
Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Én hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a nyakamat, neki is társaságra volt szüksége.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán, és én felemeltem a mancsomat, hogy biztosítsam arról, minden rendbe fog jönni.
Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja, és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam.
Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz.
Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom.
Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy sose tűnjön el a mosoly az arcáról és a csillogás szeméből.
Óriási szerencsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált.
És hányan vannak még odakint, akik ezeken a folyosókon még nem jártak!
Mennyien vannak, akiket még meg kell menteni!
Nekem sikerült legalább egyet megmenteni közülük :)
Ma megmentettem egy embert!
Forrás: Noé Állatotthon netboard fórum
Ez egy újabb próbálkozás arra,hogy megértsétek,kedves nem kutyás olvasóim,mi is a nagy helyzet Álmossal,amit nem tudok elmondani.,csak reménykedhetek,hogy egyszer átérzitek ti is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése